Az első hétköznapok

Sok újdonságot nem tudok mondani. Egyszer kivettek a ketrecből (ők így hívják a lakást), kicsit be voltam tojva, így igykeztem rugkapálással jelezni, hogy nem szeretnék megint költözni. De aztán rájöttem, hogy csak a ketrec másik oldalára kerültem.
Semmi para, igyekszem lazázni, hogy ne lássák, hogy félek. Amúgy állatira csúszik náluk a föld, nem tudom, mindig így lesz-e, vagy csak a tiszteletemre sikosítottak...

Az első napok itthon!

Megmondom őszintén, nem is volt annyira vészes a költözés. A tesóim már előttem elköltöztek a régi helyről, így nekem jutott még egy kis plusz idő anyával kettesben - ennek külön örültem: nyugodtan el tudtam köszönni tőle.
Az utazás különösebben nem viselt meg. Jópofa volt, hogy egy mozgó izében jöttünk haza (azóta tudom, hogy ők kocsinak hívják) kellemesen rázkódott, új élmeny volt, de tetszett. Hoztak az útra szénát is, ezzel egész jól lefoglaltam magam.
Otthon (mármint az új helyen, de mivel életem hátralévő részét itt töltöm majd, megpróbálok rászokni, hogy otthonként tekintsek rá) áttettek az új kecóba, hát, mit mondjak nektek: KIRÁLY! Egyrészt tök jó világos helyem van (ezt még szoknom kell kicsit), sehol semmi vadállat, csak ez a pát humanoid, akik kívülről méricskélnek, és beszélnek hozzám. A kéró csúcs, tök jó nagy, és egyedül csak az enyém. Lássuk csak mi is van benne: először is egy galéria, és már azt is tudom, hogy kell rá felugrani - ide van beépítve életem egyik központi kelléke: a tányérom. Aztán van egy itatóm (elsőre jól kitoltak velem, mert nem jött belőle a víz rendesen, majd szomjanhaltam, mire az egyik humanoid észrevette, és lecserélte egy jobbra). Van szénatartóm is, itt valahogy más íz íze a cuccnak, de igyekszem megszokni. Ja, hát persze, ott van még a wc-m is. Klassz pink színű (ezek tudhatták, hogy ez a kedvenc színem), és a humanoidok piszokul zsoktak ujjongani, ha belepisilek vagy bogyózok - azt még nem egészen értem, miért, de csak kiderül előbb-utóbb.
Szóval próbálom feltérképezni és néhány bogyóval lakájosabbá tenni a kérót, aztán majd meglátjuk mi lesz.

Művészi alkotás - rólam

Ezt kapjátok ki, mit rajzolt rólam a kiscsaj, akihez majd kerülök (tudjátok, írtam már róla az előző bejegyzésben is). Kezdek reménykedni benne, hogy barátságos lesz majd, és sokat játszik velem, de azért hagy majd néha aludni is...
Szóval azt írta, nagyon vár már, ezért lerajzolt engem és  tesóimat - szerintem tök jó lett a kép...

Első találkozás a leendő családommal

Először is elnézéseteket kérem, hogy kicsi késéssel, utólag írom ezeket a bejegyzéseket, de amikor kicsi voltam, még nem volt számítógép a közelemben... Most viszont bepótolok mindent, csak győzzétek naponta nézegetni a képeimet! :-)
Naszóval az év utolsó előtti napján végre meglátogatott a leendő családom. Utólag bevallom, hogy piszokul izgultam, hogy szimpatikusak lesznek-e, illetve aggasztott, hogy a hírek szerint gyerekük is van... Így első látásra azt mondom, elég szimpatikusak, bár a pasas brutálisan magas, nem tudom, lelát-e olyan mélyre, ahol én mászkálok - remélem nem fog agyontaposni...
Na, mindegy, majd meglátjuk. Addig is igyekszem anyával és a tesókkal sokat játszani...

Citronella megszületett

2013. november 27-én egy szép szerdai napon a Hunny-bunny Törpenyúl Tenyészetben (3 testvérke kíséretében) láttam meg a napvilágot. A Hunny's Citronella nevet kaptam (kicsit nehezen vagyok képes megtanulni, asszem keresek majd valami jó rövid becenevet magamnak).
A képen az egyik jobboldali kis zsák volnék én. Nem mondom, hogy túlságosan vonzó vagyok ebben a formában, de hát ugye a rút kiskacsa sem kezdte rögtön hattyúként a pályáját! Lesz nekem még szőröm is!